Larry Clark, 2011, Paris
A fal adja a másikat
Nyers fogalmazásmód, megrázó társadalmi kórkép, és némi fanszőr tartotta Párizst stresszben az elmúlt hónapokban. A széplelkű publikum inkább az André Kertész életmű-kiállítást favorizálták, a kíváncsiak és bevállalósak Larry Clark hatóságilag cenzúrázott, retrospektív fotókiállításáért álltak kígyózós sorokba.
Larry Clark az egyik legizgalmasabb és legmegosztóbb, szinte ikonikus amerikai filmrendező és egyben az egyik legfontosabb kortárs amerikai fotográfus is egyben. A Még egy nap a paradicsomban, Genya, Ken Park, Külvárosi rockerek, Kölykök és a Destricted – 18 éven felülieknek! c. kisfilm-csokor (egyik) alkotójának nincs olyan, többnyire amatőr szereplőkkel forgatott filmje, ami ne lenne szexuálisan (pornografikusan) explicit, tabudöntögető, radikális témaválasztású és szókimondó. Akárcsak a fotói, amelyek szigorúan filmre készülnek. Nem véletlen, hogy a híres Fotográfia Házában az Extrém szerzők c. csoportos kiállításon is helyet kapott, és ezzel párhuzamosan a Musée d’Art Moderne-ben a teljes életművét felvonultatták.
Az ott bemutatott majd’ 200 fotó és montázs némelyike a sokat látott franciáknál is kiverte a biztosítékot, így a cenzorok kitették a 18-as karikát a fél évszázados munkásságot felölelő, valóban megrázó, brutális erejű anyagra. Emiatt 100 méteres tömött sorokban próbáltak bejutni az érdeklődök a KISS THE PAST HELLO címet viselő kiállításra, pedig a Basquiat-retrospektív ugyanott fajsúlyos vetélytárs volt. A cím szójáték, és a Mondj búcsút a múltnak!-szlogen kifordítása: mindegyik sorozat visszatekint, a tinédzserlétből a felnőttkorba való mindenkori átmenetről mesél a ’60-as évektől egészen napjainkig. Lógnak sorban az üveg mögött a felkunkorodó végű saját kézi nagyítások, és pózmentes, kíméletlen egyszerűségüknél, kínzóan sűrített tartalmuknál fogva a legzsigeribb ösztönöket indítják el a látogatóban. Kvalitásosan fotografált, minden művészkedéstől mentes vizuális pofonok ezek, ahol a fal adja a másikat, mert tekintetünk mohón visszatér a fotókra.
A tárlat egy hommage-zsal indul: Clark szüleinek fotóstúdiójuk volt. Nem is akármilyen: anyja baba-mosolyalbumokban utazott, de előszeretettel készített háziállat-tablókat is (pl. kutyák emberi ruhákban egy tanteremben). Az idétlenül bájos, totálisan abszurd családi vállalkozásban Larry feladata az volt, hogy kontaktust teremtsen állattal-emberrel, megnevettesse a babákat. Ezen fotók felvonultatása egyértelmű állásfoglalás: az értelmetlen és pitiáner artisztikumot utasítja el anyja képeinek helyzetbe hozásával.
A Tulsa (1963-1971) c. monokróm széria saját lakóhelyének – főként heteroszexuális – fiataljairól szól, akik teljesen elfogadták, életükbe engedték dokumentarista indíttatású Clarkot. Egymást heroinnal belövő, terhesen drogozó, csecsemőjét eltemető, maga alá rondító, gruppenszexelő, piáló, fegyvert forgató oklahomai ifjak tűnnek fel a ma is frissnek ható fotókon; Robert Frank kárhoztatott Amerikája egy generáció alatt viciózus fordulatot vett. A hol filmesen bemozdult, hol metszőn tűéles képekből építkező Tulsa kultuszalbum lett, Martin Scorsesét (Taxisofőr) és Gus van Santet (Drugstore cowboy – A gyógyszertári cowboy) is megihlette korai munkáikban. Clark ehhez a sorozatához egy 1968-as saját maga által készített 16 mm-s filmet is csatolt: a 64 perces moziban a kallódó tulsai tinik gyűrköznek egymással nyekergő ágyakon.
Feltűnő, hogy bármelyik sorozatát nézzük, nagyon ritkán látunk fekete szereplőt képein: a ’60-70-es évek szexuális forradalmában főleg a jól beágyazott gyökereikkel szakítani kívánó fehér középosztálybeliek vettek részt, a ’80-90-es évek divatjait is inkább ők ill. a spanyolajkúak fémjelzik; a feketék világába, az ugyanezeket a dolgokat megélt afro-amerikai galerikbe nem merészkedik Clark.
A következő terembe lépve egy Clarkra jellemző, karakán képpár fogad: kifejező arc nélküli portrék egyikén álló pénisz, meztelenül előrehajló női hát a másikon. A ’70-es évek dekadens szubkultúráiról mesélő, egész Amerikát objektívbe fogó Teenage Lust (1964-1985) már a 20 évvel későbbi filmjeire készíti fel Clarkot. Örökbefogadott kamaszok, lázadó tinik, zaklatott huszonévesek, serdülő prostik és tevékenységeik sorjáznak a képeken, éppen csak a The Cure Boys don’t cry c. számát nem játsszák a múzeumban. „They met a girl on acid in Bryant Park at 6 am. and took her home” (Találkoztak egy betépett csajjal a Bryant Parkban reggel hatkor és felvitték magukhoz) – ez az egyik képének címe, amit a 42. utca egyik lakásában készített 1980-ban. Néha felbukkan egy dátum, egy hely vagy egy név, de leginkább cím nélküliek a képek. A fotók alapján Larry Clark vagy maga is részese volt a buliknak, vagy láthatatlanná tevő köpenyben fényképezik: a viccet félretéve, Clark elképesztő bravúrral tud egyszerre nem jelen lenni a képeken, miközben igenis a dolgok közepébe tolja kameráját. A látvány, a képekből áradó deviancia fojtogatóan rémisztő, ugyanakkor részvétet is kelt. Ha van a fotóban katarzis, akkor Clark képet szemlélve tapasztalhatjuk azt. A feloldást a lazábbra vett szemközti fal kínálja: egy nagyszabású installáció bekeretezett fotókból és bakelitekből, utóbbiak a kép témájára reflektálnak (pl. az egyik kislemez előadója a füstös rockabillyt játszó Guitar Gable, a dala címe: Life problem)
A gördeszkásokat megörökítő Perfect Childhood (1993) c. széria repetitív portré- ill. egészalakos képein a teljesen autentikus ruhák mellett az alanyokból sugárzik a tinik szexissége, sebezhetősége, szenvedélye. Az utóbbi évek legjobb divatfotói – írta az egyik legnevesebb amerikai napilap kritikusa. A punkPicasso (2003) c. sorozat Clark stúdiófotóinak az esszenciája: fiatalokat invitált a kamera elé, akik szabadon pózolhattak. Clark nem válogatta a képeket, mindent megtartott, mert tagadta a képek szelektálásából születő új minőség létét, s megszállottan képviselte, hogy a fiatalokkal való kapcsolata, ill. alanyainak személyisége az egymás után elcsattintott és így is kiállított pillanatfelvételeken sokkal inkább átüt.
A Los Angeles 2003-2006 sorozata kicsit széttartó, de a különböző fotóműfajt a naplószerűséggel ötvöző attitűdtől lesz érdekes. Ebben a sorozatban egyik múzsájának, az Eminem-zedékhez tartozó Jonathan Velasqueznek szenteli a legnagyobb figyelmet. A Külvárosi rockerek suhanc hősét véletlenül csípte fel: filmnépszerűsítő PR-fotózásra indult a Ken Parkban szerepelt Tiffany Limos-szal, amikor szeme elé került leendő filmjének főszereplője. Az izgalmas arcú-életű kültelki süvölvény Velasquez színes printeken feszít a legnagyobb teremben. Közhelyek sorakoznak, amelyek mégiscsak hitelt érdemlők: gördeszka, füvezés, szex, bandázás tölti ki a srác hétköznapjait. Az attribútumok semmit sem változtak negyven év alatt: hegek, serkenő szőr, szakadt farmer, tetkók, felvasalható logók, matricák. A vagány, de a gyerekkorban még jócskán benne levő srác ugyan meztelen fenékkel ugrik fel a parkoló kocsik ablakára, hogy poénból nyomott hagyjon az üvegen, de bájos Micimackós ágyneműben alszik.
Legfrissebb alkotása egy montázs (I want a baby before you die; 2010): a több négyzetméteren fotóktól, levelektől, személyes jegyzetektől, cikkektől tarkálló személyes mátrix azt mutatja, hogy miként készült fel filmjeire, hol találja meg szereplőit, helyszíneit Clark, mi inspirálja a rendezőt, hogyan folyik az élet vele és alanyaival; egyszóval milyen univerzum veszi körül. Talált tárgyak is az installációja részét képezik: szalvétából hajtogatott pici Ku-Klux-Klán csuklya, WC-papírra ragadt fanszőr nylontasakban, újsághír az egyik letartóztatott főhőséről, családi fotók, egy vagina, amelyre a Larry nevet tetoválták, fogkefe, varrókészlet, telefonkártya mindennapi praktikumhoz .
A világ perverz, nem Clark – ezt bizonyítja felcsigázó és pazar életművével a provokatívtól kezdve az erkölcstelenen át egészen a pedofílig mindennek elmondott alkotónk, akit sok kameraművész irigyelhet: őt még a hetvenhez közel, deres halántékkal is beengedik intimszférájukba a bizonytalan, helyüket kereső tinédzserek. Clark képei mindig zavarók, zavarba ejtők, de nem indokolatlanok. Alanyainak gesztusai, rítusai a lázadó korszakon innen és túl is hitelesek. Mert egyik fotója sem több annál, amit mutat. Velasquez a záróképen ZERO feliratú pólóban néz az objektívbe: egy srác a semmiben.
http://www.larryclarkofficialwebsite.com/
http://en.wikipedia.org/wiki/Larry_Clark
http://mam.paris.fr/en/expositions/larry-clark