Gregory Crewdson, 2009, Paris

Megasztár

Gregory Crewdson kiállítása Párizsban (Galerie Daniel Templon)

A rendes évi alkotói seregszemle, a márciusban tartott ArtParis expó mellett két másik tárlat is ritka ínyenc csemegének számított a francia galeristák, kurátorok, kultúrsznobok, kul-turisták és az egyszerű, de szép számú érdeklődők körében. A Pompidou Centre tőszomszédságában Gregory Crewdson mutatta be egyik közelmúltban készített, Beneath the roses (A rózsák alatt) címet viselő anyagát és az azt kísérő könyvét, míg a hiperkreatív sztárfotós és a popbarokk artistája titulusra egyaránt igényt tartó David LaChapelle a Pénzmúzeumban kapott lehetőséget átfogó igényű, katalogizáló, retrospektív kiállításra. Két húzónév, akik az esetlegesség, a véletlen, az elkapott pillanat fogalmát munkamódszerükben nem ismerik, ám ízléses artisztikummal, a legapróbb részletekig kitalált és kidolgozott koncepcióval, precízen beállított és berendezett terekkel-tárgyakkal-alakokkal, mégis pontosan képesek azokat megidézni.

Crewdson 2003-2007 között készült sorozata folytatja a filmbe illő jelenetek imitálását, egy történés különös figyelemmel kiválasztott filmkockájának fotográfiai eszközökkel általi megvalósítását. Bámulatos minőségű műtárgyak sorjáznak a falakon: kellenek is a metsző élességű, elképesztő felbontású, méteres (legtöbbje 145×223 cm) színes nyomatok, hogy minden részletet felfedezzünk a szótlan, kiüresedett, már-már zombie létbe fulladt kisvárosi szcénákban. Szolid ecsetvonású, hiperrealista festménynek tetszenek a fényképek, s ezt az érzetet csak erősíti, hogy a képekhez közel menve olajfesték-szerű elmosódásokat, megfejthetetlen lágy felületeket látunk: ettől válik távolról nézvést festménynek a mű.

Mintha egy lágyító szűrő lenne a filmfelvevő gép objektívjére rakva, amin át puhán, mégis erős kontúrokkal képeződik le a környezet, vagy mintha a Photoshop artfilter-készletében garázdálkodott volna a szerző; persze, erről szó sincs. Hol nagyon benn vagyunk (egy kertvárosi ház szomorú történetekről tanúskodó nappalijában vagy rideg neonfényű fürdőszobájában), hol nagyon kinn, egy tágas peremkerületi tájban. Gyakran átlátunk a nyitott belső tereken, amit félig csukott ajtók tagolnak, és kíméletlenül igazat mondó tükrök sokszoroznak. Tartalmában túl szürreális, kivitelezésében hiperreális a projekt. Már csak egy lehangolt gitár pengetése hiányzik ebben a túl tipikus, túl világfájdalmas amerikai elővárosi környezetből, ahol egy-két, viaszbaba-szerű embernél (személynél) többel nem találkozunk a képeken.

Boldogságnak nyomát sem találjuk a sorozaton, nyomasztó csönd, sivárság és reménytelenség üli itt torát. Kiúttalanság és kallódás sugárzik a képekből, a minimáltörténések (pontosabban a minimál-nem-történések) hangulatából. A kizárólag esti, hajnali, alkonyatkori jelenetekben bambuló-töprengő szereplőket látunk, akik tökéletesen tisztában vannak elrontott sorsokkal, eltékozolt lehetőségeikkel, áporodott életükkel, kihűlt érzelmeikkel, legalábbis Crewdson ezt közvetíti felénk: vannak ilyen vidékek. Tisztában vannak életükkel, de nem szeretnek evvel szembesülni, erről tanúskodnak a szótlan hátak, az elfordult tekintetek, a lehajtott fejek. Ha kénytelen valamelyikük tükörbe nézni, arról is ez visszhangzik. Testi pőreségük is a mindentől megfosztottságról beszél. A rozsdaövezetben heverő pár meztelen érintkezését sem nevezhetjük szeretkezésnek (de még csak egy kielégítő numerának sem, pedig a sebtében szétdobált ruhák erre utalnak), ahogy gyermekáldásnak sem a bávatag várandós anyát mutató szituációt, akinek leendő gyermeke léte terhes.

Miért szótlanok, miért ilyen merevszomorúak, min morfondíroznak ezek az emberek? Van erre megfejtés vagy csupán egy olyan rejtéllyel állunk szemben, ami nem lép túl a kötelezően elvárt, obskúrus művészi feladvány magyarázat, ok és cél nélküliségén? Kortárs művészeti sajátosság ez vagy valóságos misztikum? Miért áll egy utolsó hónapban levő kismama pucéran egy házikó tövében? Miért pisil leguggolva egy elhagyott parkolóban egy kisgyerek? Miért, mitől szakadt le és maradt úgy a plafon a polgári lakásban? Mitől nem stimmelnek a dolgok? Metaforának kevés, életérzésnek közhelyes, lelki expressziónak mutatós blöff. A csalafinta Crewdson sokkal inkább a fotográfia David Lynch-klónja, mint Spielbergje, pedig mindkét filmes nagyágyú előszeretettel utazik sci-fiben, talányos-ködös moziban, csak míg utóbbi feloldja, előbbi gyakran elkeni és hatványozza a rejtélyt. Crewdson is ezt teszi mind tartalmilag (ez a művészi feladvány, már ha van), mind formailag (világítás szempontjából); kicsit felrázva, nem keverve.

A filmes alapállás amúgy is sajátja a Crewdson-féle staged photography-nak, egy teljes szakmai stáb (berendezők, sminkesek, maszkosok, kellékesek, speciális effektesek brigádja) dolgozik a keze alá az állóképek elkészítésénél, ügyesen használja a filmes kifejezőeszközöket, főként a világítást. Mégis honnan jön az éles kékesfehér fény egy erdő közepén több irányból? Csak nem a Hold képes ilyen trükkökre? Vagy ha nem lenne a fényillúzió, akkor a néző egyszerűen nem látná az amúgy vaksötétben játszódó jelenetet? Honnan kapja (és miért ekkora adagban) a fényt a vasúti híd alatt szexelő párocska, mi világítja meg ennyire a fekvő anyja felett kibámuló kislány arcát? Tényleg: pontosan olyan bosszantó módon világosít a helyszíneken, mint a filmes operatőrök.

Ha már ennyi kérdéstől roskadozik a cikk, akkor egy utolsó a végére: meddig lehet ezt csinálni nem félvén attól, hogy a konzekvens, ám kevés izgalmat keltő, mutatós projekt befullad? A választ a galéria pultra kitett műjegyzék adta meg: az Untitled-képekből jó pár már elkelt előre. Hetvenezer euróért.

(eredetileg megjelent 2009.05.18. Fotopost.hu)

(forrás: ocula.com)