Martin Parr, 2009, Paris

PARRATLAN PARROS

Martin Parr szertelen iróniával és szórakoztató komolysággal tálalt, kényszerből szűkösre szelektált életművét csodálhatták egész nyáron át a fogyni nem akaró látogatók a párizsi Labdaházban. Az épület falain belül és a Tuilériák kertjében is a „Parr szerint a világ”-fotótárlat futott, megspékelve alapos és bőséges fotótörténeti fogódzókkal illetve a giccstárgykultúra utóbbi negyedszázadának emblematikus portékáival. Számos tipp remek fotósok megismerésére a cikkben! A kiállítására hosszú sor várt, a sajtóigazolványommal előrementem, de valaki megelőzött: udvariasan bekísérték a nagyon ismerős embert a múzeumi dolgozók. Martin Parr volt.

I.rész

Martin Parr, a tragikomikus fotós

Élénk színek, a mindennapok frissessége, tisztaság – a szlogen lehetne egy mosóporreklámé is, ám tökéletesen passzol Parr leleményes modorához: számos előd technikáját és koncepcióját szintetizálva, maga stílusára igazítva megteremtette a tragikomikus fényképezés műfaját, amennyiben a képeit szemlélve roppant kényelmetlenül, kínosan, ugyanakkor derűsen is érezzük magunkat. Rátapint a nyilvánvaló ízlésficamokra, hiúságokra és előítéletekre. Kvázi a hét főbűn vidám leképezésének gyakorlatát űzi ragyogó színekkel, a vaku által a lényeget élesen kiemelve, mindezt megspékelve a modern ember és a fogyasztói társadalom alapos, már-már makro objektívvel rögzített természetrajzával: felsőbbrendűség, pazarlás, felhalmozás, álságosság. A jólétért folytatott küzdelem. Fotói alapján Parr inkább kajánul kárörvendő, mint irigy, ugyanakkor egyfajta megértést szolgáló elnéző hajlam is jelentkezik nála embertársai iránt.

Színes-szagos kifejezésmódjában sokszor szándékoltan játszik rá a szépelgésre (és a mögötte megbúvó, a púdertől eltakart rútságra is), tudatosan hajszolja a giccset: Parr rég elsajátította nyelvezetét, és saját stílusában és tematikáját követve reprodukálja. A mai kamerafrászos világban, amikor sokan ismét rejtett kamerával, kicsi gépekkel, észrevétlenül próbálnak dolgozni Parr kénytelen nyíltan vállalni fotózási metódusát: élénk vakuhasználata és a személyes szférába belépő modora miatt nem maradhat titokban. Képein mindez nem látszik: alanyai nem vesznek tudomást jelenlétéről, észrevétlenül férkőzik körükbe, intim és hiteles pillanatokat kap el, amelyeknek ereje a jelentéssűrítésben rejlik: egy kép rengeteg mindenről tanúskodik az adott kontextusban (életmód, társadalmi hierarchia, környezet, habitus, viszonyrendszerek, hely- és személyspecifikum, stb.). Ugyanakkor számos sorozata csak képek összefüggésein keresztül értelmezhető, ahol tárgyak, emberek, helyek és helyzetek lefényképezett, sorba állított összessége mutatja meg a témát a maga teljességében. 

Máskor az asszimilációt választja, hogy fotográfusi tevékenységét legitimálja: számos csoportos utazásra fizet be, hogy a tömegturizmus sztereotípiákkal terhes, bizarr világát fotografálja. Parr csak egy a kamerával felfegyverzett, a helyeket nem felfedezni, hanem birtokba venni akaró turisták között, de ő útitársait fotózza. Így rögzíti testközelből a nyugati ember nyaralással összekötött kultúrahódítási kísérleteit.

Parr folyamatosan dolgozik témáin, nem tud fotózás nélkül létezni, ugyanakkor nem rest magából sem gúnyt űzni, ha a magamutogatást a koncepciója szolgálatába állíthatja. Imád szemtelenül pózolni az általa cikizett társadalom tagjaként mindenféle jellegzetes attribútumokkal felszerelkezve, teljesen átlagos arca, naiv tekintete, kispolgári öltözete egyívásúnak mutatja. „Kinn is vagyok, benn is vagyok”-játékának legjobb pillanatai, amikor különböző tájak, országok, városok fotóműtermeiben vagy automatáiban készíttet önportrét: minden egyes kép színe, tárgyi világa, formátuma kiválóan jellemzi az adott helyet, a hely szellemét, és a fotót, mint szolgáltatást, mint mindennapos piaci terméket. Az önportrékból összerakott album (Autoportrait, 2000) viszont túllép alkotó példányain és változatos jellegük, experimentális hatásuk folytán a művészeti szférába lépnek át.    

Habár életművet emlegettünk, a lenyűgöző kiállítás sokkal inkább egy gyűjteményes felhozatal volt, amelyben a nemes gyűjtő (Parr) maga is rangos alkotó, és a múzeumban a birtokába levő művekkel, könyvekkel, művészettörténeti előzményekkel együtt a maga rangos válogatott munkáit is logikusan elhelyezi, kommentálja, társprogramokkal együtt kínálja. Azaz a Labdaház alsó szintjén Parr meg sem jelenik képekben, több nagytermet a rá hatást gyakorló, fejlődésére, munkáira és látásmódjára befolyással bíró elődök, kortárs alkotók töltenek meg. Mintha atomjaira bontanánk Parr világát (franciául a tárlat címe: Planète Parr – la collection Martin Parr), számos szegmens világossá válik, számos összetevőre fény derül, kezdve olyan építőelemektől, hogy fekete-fehér és/vagy színes film használat, közelkép és tájfotó, ember és környezet, részek és egészek, hosszútávú elvont projektek és instant hírfotók. 

A fotográfia nagyágyúi valamint a Magnumból ismert atyák és fiúk (Cartier-Bresson, Frank, Friedlander, Eggleston, Peress, Klein, Winogrand) mellett eszközhasználatára és stíluspalettájára tagadhatatlan nagy benyomást tettek Bruce Gilden és Heiner Blum napfényben, vakuval derített előterű képei. Mivel Parról számtalan helyen rengeteg elemzés olvasható, figyelmünket inkább fordítsuk a felvillantásukban is meggyőző erejű, viszonylag szűk körben ismert művészeket felvonultató „előzmények és hatások”-termekre, amelyeket végigjárva kiderül, hogy milyen mozaikokból építette fel (elődeihez képest posztmodern) fotográfiai világát Parr.

II.rész

Martin Parr – Vonzások és választások

Parr gyűjteménye honfitársaival indul, ihlető brit dokumentaristákkal. Hol a még felnőttként olvasva is szívderítően szarkasztikus tinikönyv, az Adrian Mole naplójának világa elevenedik meg a különböző alkotók képein, hol egy lehangoló, húsbavágó szigetországi tabló, ahol unatkozva dohányoznak a kisgyerekes anyák a szupermarketekben bevásárlás közben, utcagyerekek kergetik egymást iparteleptől lakósorig, munkások sztrájkolnak, amelynek konklúziója: az angol beteg. Graham Smith fekete-fehér 1983-as Middlesborough-sorozata alapmű (különös tekintettel a Commercial nevű szórakozóhely feltérképezése), akárcsak Tony Ray-Jones 1967-86 közötti angliai szériája, Brian Griffin pózoló menedzser-portréi (1978-87), vagy Tom Wood Looking for love c. rútságában is megejtően szép sorozata (1989). Nyilvánvaló párhuzamokat vet fel Parral kapcsolatban Richard Billigham, Chris Killip http://www.chriskillip.com/ Keith Arnatt, vagy Paul Graham munkássága http://www.paulgrahamarchive.com, különös tekintettel a Beyond caring c. sorozatára, amely 1984-85-ben készült (az első között van az ízig-vérig színes angol dokumentarista sorozatokat tekintve, mellesleg Parr is ezidőtájt változz át színesre) ölbe rejtett kamerával a munkanélkülieket irányító irodákban, segélyezőhelyeken. 

A konceptuálisabb vonalba tartoznak Paul Seawright http://www.paulseawright.info  1988-as szektásgyilkosságok rendőrségi jegyzőkönyvei alapján készített helyszínfotói (Sectarian Murder), Chris Howgate Bingó-klubokat bemutató, Gursky- utóérzetű képei (2000) illetve Chris Shaw Éjszakai portások élete http://www.photography-now.com/artists/K17266.html  c. szériája. Elhagyva a Brit-szigeteket tovább tágul Parr világa: Joan Fontcuberta néhány googlegramja (pl. az Abu Graib-börtönből) kaotizmusával, a menő német fotós Frank Beuer http://www.frankbauer.com/  céglogo-oszlopai sorozata már a hűvös minimalizmusával tüntet, Hans Eikelboom tabló-koncepciója pedig repetitív tartalmában rejlő erejével: adott időegység alatt (általában 1-2 óra), adott helyen a véletlen produkálta ismétlődéseket fotóz ugyanabból a beállításokból. Például piros kabátos nők egy amszterdami utcán, fehérgalléros férfiak egy Wall Street-i irodaház mozgólépcsőjén. 

Ha már ismétlődés: a budapesti Ludwig Múzeumot is megjárta Hans van der Meer http://www.hansvandermeer.nl European fields (Európai focipályák: az alsóbb osztályú futball látképe) c. sorozatában a sportfotót és a tájképfotót próbálja egybegyúrni. Az expozíciós hatások, a “pillanat megfagyasztása” révén pedig maga a pályán folyó játék látványa lesz egészen különleges, a banális jelenetek (sérülés, gól, kiállítás, futás a labda után, kirúgás, stb.) pedig úgy tűnnek, mintha élethű makettbábuk játszanának terepasztalon. 

A további holland hatások mellett (pl. Pieter Hugo http://www.pieterhugo.com) élénk a finn (Helsinki School-ból leszármazott) felhozatal is. Parr hivatkozási alapjául szolgálnak Ea Vasko képei http://www.eavasko.com ill. Kalle Katalia Contemplation c. sorozata  http://www.kallekataila.com),  és meglepően erős a – Parr szavaival élve: kevés elismerésnek örvendő – japán vonal is: Osama Kanemura, valamint Kohei Yoshiyuki egy közpark erkölcsrendészeti razziáit megörökítő sorozata http://www.yossimilo.com/artists/kohe_yosh/ (The Park, 1979). Parr egy kétkötetes könyvön dolgozik, amely a fent említett (és kimaradt) fotográfusokat tartalmazza. A saját gyűjtésen alapuló, egyedi fotótörténeti kézikönyv első kötete már megjelent (The Photobook: A History), 2010-ben érkezik a 2.rész. http://www.amazon.com/Photobook-History-Vol-1/dp/0714842850 

A múzeum második emeletére vezető lépcsőházban fröccsöntött, színes műanyagtálcák garmadája a falon, rajtuk tájképek, ételek, portrék: jó kis bevezetés Parr tárgyi univerzumába és szenvedélyes hörcsögtermészetébe: éles szemmel minden begyűjt, mindent fotóz és mindennek tudja, hol a helye, hova, melyik sorozatába, témájába illhet. A felső termekben a legblődebb, leggiccsesebb használati- és ajándéktárgy felhozatal van az elmúlt 25 év történelmét tekintve, s hamar kiderül, hogy a politikai rendeltetésű és a kommersz tárgyak, eszközök nem mindig elválaszthatóak egymástól, hamar egymásba mossa őket a korszellem, de ezt már itthon is megfigyelhettük. A Thatcher-korszak sztrájkostul, falklandi háborústul, reformostul megkapja a magáét, akárcsak a rohadó Szovjetunió űrprogramostul és főtitkárostul, az USA közel-kelet hisztériája Szaddamostul, Oszamástul, invázióstul, WTC-stül, és természetesen nem hiányozhat a friss múlt sem: Bush és Obama sem. A Wipe out Saddam! (Irtsd ki Szaddamot!)– feliratú WC-papírtól a kamu Doxa-óra számlapján tetszelgő Vegy Alin át, a John Major-nippeken, obamás kotonon és zabpelyhen keresztül egészen az Öböl-háborús kvarcjátékig minden megtalálható a vitrinekben. 

Relaxálás gyanánt Parr egyszemélyes keserédes dokumentumfilmjeibe is belenézhetünk (Vyvyan’s hotel, 1998, az angol közgondolkodásról beszámoló Think of England, 1999, vagy egy lekvárversenyről szóló It’s nice up Norths, 2005). Megszemlélhetjük a falakat elborító kifejezetten banális, unalmas, bornírt képeslapgyűjteményét, amely Boring postcards – A collection of hilariously boring postcards made before http://www.amazon.co.uk/Boring-Postcards-Martin-Parr/dp/0714838950 címen jelent meg Parr szerkesztésében, vagy végiglapozhatjuk mammutprojektjének eredeményét. 2008-ban a The Guardian azzal bízta meg, hogy tíz brit nagyvárosról és lakóiról készítsen személyes hangvételű és szövegezésű képsorozatot, amelyet a lap közepére fűzve, több nagy alakú oldalon, ingyenes mellékletként jelentetnek meg. http://www.guardian.co.uk/artanddesign/gallery/2008/nov/01/photography-martin-parr?picture=339218399 A többek közt Belfast, Cambridge, Liverpool, Edinburgh, Cardiff városokat felvonultató képek inkább a helyek kedves, turistavonzó, barátságos, humoros oldalát domborítják ki, Parr szarkazmusa csak nyomokban bukkan elő.

Annál inkább előtérbe kerül a Small World (1986-2005) és a Luxury (1994-2008) c. sorozatok esetében. Leszámítva a The Guardian-projektet, önálló sorozatból csupán kettő szerepel a Parr nevével fémjelzett kiállításon. Amíg a kertben a tömegturizmusról szóló sorozat szemelvényei láthatók óriásplakáthelyeken (1986-2005), addig a felső tízezret bemutató sorozata a nagyteremben kapott helyet. A nagy figyelmet kérő elit keveset láttat magából, a tagjait körülvevő jólétből, a maguk közti hivalkodásból és már-már abszurd fényűzésből. Parr Dubaitól Moszkváig, a svájci síparadicsomoktól a lovas derbikig, divatbemutatóktól koktélpartikig mindenütt megfordul kamerájával (a nagyítások alapján eldönthetetlen, hogy még mindig filmre dolgozik-e vagy digitálisan). 

Elég a most 57 éves Parr stílushű honlapjára pillantanunk http://www.martinparr.com, hogy kiderüljön, pályafutása 36 éve alatt töménytelen sok sorozatot, egyedi képet készített. Elképesztő mennyiségű könyv, tematikus album szerzője, ebből válogatva, kiemelve, hangsúlyozva gyakorlatilag végtelen számú új és új albumot tud kikeverni, s ezt a Labdaház könyvesboltjában is megtapasztalhattuk. Mindez azonban nem beszűkült, egynyomtávú életművet feltételez, csupán egy rendkívül kreatív, egységes, kézjegyes világképet, ahol a sorozatok kezdő és végdátumai nyitottak, mert szabadon bővíthetők: mindig lesz beleillő kép, Parr sosem lesz kész. Ez az ő édes átka.

(eredetileg megjelent 2009.10.20. Fotopost.hu)