Megér egy misét
David LaChapelle párizsi kiállítása (Monnaie de Paris)
Május 31-én zárult a kortárs fotóművészet egyik legfelkapottabb és legjobban kereső figurája, David LaChapelle monstre tárlata (stílszerűen a Pénzmúzeumban), amely sikeresen feledtette legutóbbi, munkásságához méltatlan – és a nézőknek is fájdalmas – mozgóképi próbálkozását, a Rize című, gettótáncosokról szóló dokumentumfilmjét.
Habár a legutóbbi, Fiatalok Fotóművészeti Stúdiója által szervezett kerekasztal-beszélgetést a giccsről épp egy LaChapelle-képpel harangozták be, sok szó nem esett róla, ráadásul az est során hangoztatott definíciók (giccs = édeskés, olcsó, silány, ízléstelen, hiteltelen, ciki, gagyi, ripacs) sem passzoltak ilyen direkt módon LaChapelle művészetéhez. Azon talán már érdemesebb elgondolkodni, hogy a fent említett felkapottság (esetleges túlértékeltség) és népszerűség miatt LaChapelle „termékei” ma nem kizárt, hogy egyfajta szubkulturális-trendi giccsé válhatnak, a gazdagok giccsévé. Ha nem azok már most.
A termék meghatározás helytálló. A vaskos kiállítási katalógus (gyakorlatilag egy komplett életmű-album) alapján a művészi és üzleti körökben megasztárnak számító LaChapelle műtárgy-gyárosként ontja a különböző képeket, installációkat: egészen friss munkákból is számos volt a falakon, és a dátumok alapján évi 20-50 művet eddig is elkészített. Fáradhatatlanul termel. Rendkívüli szaporasága ugyanakkor nem jelent elsekélyesedést, esetében érdemesebb talán minőségi mennyiségről beszélni. Alkotókedve és -ereje nem apad el (még ha feltételezhetően a keze alá dolgozó segítőitől, kreatív stábjától, a felkért alanyoktól is kap ötleteket, inspirációkat). Megteremtette magának azt az elképesztően kiváltságos helyzetet, hogy egy rosszul végigaludt éjszaka során felmerülő szürreális lázálmát, bevásárlás közben felöltő izgalmas mondanivalóját, délutáni séta alatt kitalált abszurd vízióját napokon belül megvalósíthatja technikailag tökéletesen kivitelezve, látványos méretekben, mutatós installációban, akár sztárokkal a fókuszban.
Sztárbazár
Utóbbi momentum lényeges is a LaChapelle-œuvre feltérképezésében. Ki kit tesz nagyobbá és eladhatóbbá? Ki kit tisztel meg azzal, hogy részt vállal a mű elkészítésében? A sztár tesz szívességet vagy éppen neki a megtiszteltetés egy LaChapelle-képpé válni? Az eladásokat mennyire motiválja, hogy a képen sztár szerepel és mennyiben, hogy ezt a LaChapelle készítette? Együtt jobb és drágább? In viribus unitis, together we stand – divided we fall? Nem mellesleg ugyanezek a kérdések copypaste paranccsal felvethetők a Ludwigban látható Corbijn-kiállítás kapcsán is, aki szintén előszerettel „használ” figurákat a most következő sztárbazárból. A teljesség igénye nélkül LaChapelle képein megfordul Eminem, Björk, Leonardo di Caprio, Naomi Campbell, Cameron Diaz, Angelina Jolie, David Bowie, Madonna, Faye Dunaway, Matt Dillon, Uma Thurman és playmate-ek tömkelege. Nem mellesleg külön sorozatban is foglalkozik – egészséges iróniával tarkítva – a celebekkel: Star System (1999-2006).
Drogos Jézus a hordágyon
Az életmű-kiállítást nyitó képen, rögtön az első teremben a nirvanás Kurt Cobain özvegye, a botrányhős és hírnévpióca Courtney Love díszeleg a Heaven to Hell sorozat egyik képen, amely a sokattűrt Piéta modern átfordítása (szétinjekciózott kezű, drogos Jézus hordágyon, kurvoid Szűz Mária, ártatlan puttó, aki betűkockákkal játszik, amelyek a kép címét és LaChapelle nevét is kiadják). A képhez egy érdekes werkfilm is társul, ami felfedi, hogy milyen rendkívül költséges tevékenységet folytatnak professzionális módon (építés, rombolás, díszletek, kellékek, területfoglalás, statiszták, stb), hogy micsoda apparátus dolgozik mértani pontossággal LaChapelle keze alá, hogy miként instruálja alanyait a szerző–jókedélyű, jövedelmező műhelymunka.
Ha már Piéta, akkor adekvát módon szemben vele kiállítva a Passion (Kanye West megszemélyesítésében Krisztus afroamerikai). A kép tálalásának érdekessége, hogy LaChapelle az eredetileg sík képet „térbe” hozza oly módon, hogy a figurát, egyes tárgyakat és a háttért is külön kartonra printeli és a kartonokat egymáshoz képest bizonyos távolságban el/rátolva (fedésben) rögzíti. Ez az installálási mód a későbbiekben is meghatározó lesz, akárcsak a biblikus témákhoz, profetikus víziókhoz, kultúrtörténeti utalásrendszerekhez való vonzódás.
A térbeli dimenziókkal folytatott kísérletezés jellemzi a luxusautók roncsderbijét bemutató The crash c. sorozatot. Különböző ripityára tört és tizedére összetorlódott, méregdrága kocsimodellek elejének egyes darabjait (fényszóró, motorháztető, oldalelem, felnik, stb) a képegészből külön kartonra nyomtatja és újra összeilleszti egy képpé, így hozva létre újra a még hulladékaiban is mutatós, elegáns autót. A gigantikusra nagyított és művenként 3-3 autót felvonultató sorozat alcímei groteszk ellenpontként szolgálnak az autók csúfos véget ért karrierjére (Boundless Freedom, Luxorious Power, Enhanced Performance, Motion Emmanates, Intelligent Decadence). Az ötlet kissé banális, bár a méretaránytalanság és a szoborszerű makettezés „ápol és eltakar”, feledteti a közhelypuffogtató mondanivalót és izgalmas roncs-esztétikát nyújt.
Lenyűgöző, „nyálas” tabló
A kartonjáték nagyszabású kiteljesedései az egész kiállítást uraló posztmodern bibliatablók. A Holy War az USA iraki beavatkozására reflektál, itt ráadásul még a kép mélységét is megadja a paraméterekben (269,2 x 876,3 x 67 cm !), evvel is kilépve a két dimenzióból. LaChapelle sokrétegű, rendkívül ötletes és tökéletesen kivitelezett képeinek egyik titka (a befogadó felől nézvést) a szórakoztató játékosságban rejlik: a folyamatos felfedezés gyermeki örömét és élményét nyújtják. Nem bonyolítja túl, csak rengeteg direkt és lappangó infót, talányos tárgyat, képi viccet rak és rejt a képre, amiket érdemes és mulatságos levadászni, dekódolni. Ugyanakkor nem árt ügyelni a dolog sötétebbik oldalára sem. A rázós témaválasztás itt kötés, a játékosság pedig oldás. A provokáló hangnemet, szókimondó szimbolizálást pont a „naiv művészetbe” csomagoltság, a barokosság, a grandiózusság, a giccsre való tudatos rájátszás miatt nem érezzük bántónak vagy erősnek, holott sokszor rendkívül leegyszerűsítő és durva LaChapelle képi tartalma, sőt, sokszor a PC-ről, tabukról, méltóságról még harangozni sem hallott.
A Holy War esetében is egy lenyűgöző, „nyálas” tablót látunk. Balszélen háborús szcéna, a katonák eljátsszák a nagyhalált, mögöttük lángokban olajkitermelők, jobbszélen Jézus báránykákkal és arab kisfiúkkal, középen bőségszaru és egy Dávid-csillagos, szanaszét lőtt vurstli, háttérben felhőkarcolók olvadnak egybe mecsetes régi városképpel. S ha bárki komolyan vette volna eddig ezt a képet, akkor a kikacsintás és az ironikus elidegenítés módszerével tesz mindent még egyszer idézőjelbe: a képre hatalmas, a Hollywood-feliratot idéző betűkkel rögzíti a HOLY WAR címet, az installáción műtűz vibrál, a haldokló katona kezében iPhone, kijelzőjén arab betűs SMS, és maguk a katonák és a báránykák is a kartonálás segítségével egyszerűen le/kilógnak a szélesvásznúra hangolt képkeretről. És ha Amerika megkapta a magáét, akkor a teljesség kedvéért odaszúr az iszlám világnak is: a Candy Mosque egy cukorkákból és nyalókákból felépített makettmecset fotója (vö. mézeskalács házikó), a Would-be Martyr and 72 Virgins pedig a magukat küldetéstudatból felrobbantó öngyilkos merénylők jövőképéről mesél, amely szerint a Paradicsomban fejkendős-csadoros pici Barbie-babák „kényeztetik” a hatalmas férfit, aki Gulliverként lekötözve senyved.
A biblikus tematikánál maradva: kiállították a teremnyi méretű, modern apokalipszist bemutató slágertfotót is, az Özönvíz c. alkotást a Deluge sorozatból (ebbe tartoznak a vízzel elárasztott múzeumbelsőt és katedrális-enteriőrt mutató képek is). A téma bevett Lachapelle-i didaktikusággal vezetődik elő: romlottan tökéletes, bűnös attribútumokkal felszerelkezett, szilikon testű embergaléria és vaskos globalizációkritika – Starbucks, Gucci, BurgerKing utalásokkal. Hatásos, látványos, el lehet veszni a részletekben.
Egy friss munka is terítékre került: a Decadence is a kartonos megoldásokkal operál, az eltolt síkokban az egyesült vallások modern mennyországot vizionálja szerzőnk egymást meghágó aranydisznókkal, limuzincsodákkal, ínyencségekkel roskadozó asztalokkal, Damien Hirst gyémántkoponyájával, tökéletes alakú, meztelen emberekkel. A megszokott önreflexió – emlékezzünk csak a LaChapelle-kockákra – és az őt inspiráló mesterének illő főhajtás sem maradhat el: angyalkák egy Michelangelo-albumot lapozgatnak, ahol a Sixtus-kápolna egyik freskója látható (franciául ez így hangzik: „la chapelle sixtine”).
Az isteni téma legdirektebben a 2003-as The Intervention c. sorozatban jelentkezik: Jézus megjelenik a mai világban, ahol az újszövetségi eseményekkel megegyező, parafrazeált jelenetek esnek meg vele. Sajnos a széria csak cserepados lehet a finom humorú, LaChapelle-hez hasonlóan képekkel ügyesen manipuláló-provokáló-kápráztató Duane Michels Christ in New York c. munkájához képest. Hasonlóan izgalommentes volt az Art Paris vásáron bemutatott René & Radka páros Underwater c. munkájával összevetve LaChapelle Awakened c. kollekciója a Deluge-ból: vízalatti képek tetszhalottakkal. A fenti két példa nem arról szól, hogy kinek jött előbb az ötlete és azt ki csinálta meg előbb, hanem inkább hogy ki csinálta meg érdekesebben, tartalmasabban, s ebben LaChapelle most – véleményem szerint – szekundáns csereszabatos maradt. Ugyanez érvényes a hatalmasra felhúzott pénzfotóira is, amin 1, 10, 20 és 50 dolláros bankók negatívba fordított reprói láthatók – itt az ötlet elcsépeltsége miatt lesz érdektelen a mű.
Viszont revelatív erejű 2006-os sorozata, a Recollections in America, amelyben LaChapelle elmaszkírozott asszisztensei hetvenes évekbeli, eredeti családi amatőrfotókba, társas összejöveteleken készült képekbe „másznak bele” Photoshop segítségével – tökéletesen élethűen. Elsőre fel sem tűnik, csak az, hogy az innen-onnan összeszedett, “second hand” képeken az események furák, elfajultak vagy éppen cikik, amiket a fotók alanyai igazából le sem reagálnak, mintha észre sem vennének. Apuka sört tölt a baba cumijába, decens urak „Bush kills” márkájú sört isznak, nyugdíjasok partiján félmeztelen, részeg srác hever a padlón stb. A naplementébe fordult amerikai álom szarkasztikus megközelítése botrányos mai utalásokkal, pimasz szembesítés egy mesterséges életérzéssel és a hozzá kapcsolódó dolgokkal (fegyvertartás, patriotizmus, elhízás, keepsmiling). A kiállítás csúcsdarabja volt ez az egy tucat kép és érdekes módon inkább csak elméletileg – a cinizmust és provokációt játékossággal keverő módon – volt köze a „megszokott” látványos, harsány LaChapelle-i világhoz. Ez volt a többi közül leginkább kilógó munka.
Popkult művészceleb?
A falakon hosszan kígyóztak a korszakos és híres LaChapelle munkákból válogatott szemelvények (pl. Destruction & Disaster, Star System, Excess, Accumulation, Consumption, After Pop, stb.), és a lehengerlő vizuális kultúrséta végén már csak az volt kérdéses, hogy a láthatóan minden stílusban járatos, bármely műfajt otthonosan megidézni képes LaChapelle-t végső soron egy alapos, komoly művészi-filozófiai koncepció mozgatja, vagy valami leegyszerűsítő szemlélet, amely látványosan, teátrálisan, közérthetően, kulcsrakészen kínálja az összes összegereblyézett ikont, szimbólumot, mítoszt.
Ki is ő? A bonyolult párhuzamok és összefüggés-rendszerek zseniális feldolgozója, az önreflexiók (Have it your way c. képén pl. önmagától idéz) és művészettörténeti előzményektől zsúfolt utalások mestere (angol preraffaeliták, reneszánsz, barokk, szürrealisták, pop-art)? Vagy az ultra vivid color módba burkolt közhelyek mutatványosa, akinek a méret, a meztelenség, a szín- és emberorgia, a blöffölés, a patetikus hergelés a lényeg? Precíz vizionárius, aki a végletekig megtervez és beállít mindent (pózok, fények, díszlet, jelmez, kellék)? Önfeledt játékos, aki pikk-pakk gyártja lehengerlően ötletes, meghökkentő és humoros-ironikus képeit? Popkulturális művészceleb, aki sztárokkal pacsizik, másfelől a saját fészkébe piszkít, amikor ugyanebből a kultúrkörből és annak vonzáskörzetéből csinál hülyét és egyben életművet? Kritikus elme vagy csak objektív regisztrátor, amikor a világunkban jelenlevő szennyből, plasztikból és thrashből (multik, logók, perverziók, drogok, fogyasztás- és testkultusz, stb.) épít esztétikát? A vágy titokzatos vagy éppen ordító tárgyait megfotózó húsárus?
A kérdőjelek folytathatók a végtelenségig. LaChapelle-t nehéz lenyelni, de kiköpni is, ignorálni botorság, magasztalni kérdéses. Rendkívül szimpatikus, hogy a humor és a keresetlen szépség folyamatosan jelen van képkészítési metódusában, hogy nem erőszakosan akar provokálni akar, mint Serrano vagy Toscani, hanem kikacsintással és ízléssel. Szimpatikus tudatos giccshasználata is, mert bocsánatos és gyakran felemelő. Biblikus témaválasztásaival közelebb hozza a vallást és a fotográfiát is a laikusokhoz (mint az 55 híres magyar regény rövidítve c. kiadvány az irodalmat), egyszóval megér egy misét. És egy átlapozást is: a Műcsarnok könyvesboltjában egy gigantikus és drága (mi más?!) LaChapelle-album keresi olvasóit.
(eredetileg megjelent 2009.06.20. Fotopost.hu)
(forrás: ladepeche.fr)